floating

photographer: Bence Bakonyi
creative concept: Kira Koroknai & Bence Bakonyi

Is it possible to view space without positioning humans in it? Humans – that is ourselves. Can we look at space in its purity without instinctively projecting human situations, relations onto it? Looking at the artworks, one might get the impression that the series examines the relationship between mankind and space given that the pictures depict solitary figures floating in vast spans of space. But as the concept of solitude describes the relationship between the individual and the outside world – i.e. the first person singular and them -, so do the figures in the pictures depict the relation between the individual and the outside world rather than that of mankind and space. Physical space is merely a segment of the world but the backgrounds depicted symbolise the outside world in a much broader sense.
All the photographs show humans in an artificial, man-built environment, which offers a number of possible associations: man versus building as small versus large, temporary versus permanent, living versus lifeless. The spacious buildings shown in the pictures provide the background to social relationships. Serving as social settings, they inherently require a certain set of behavioural patterns, a degree of self-control and adaptation of man, which will – in all cases – be coupled with a certain level of sacrifice. This is particularly true of the old buildings, whose venerable elegance, monumental character invoking ancient times and ancestors enhance the sense of pressure to display behaviour that is considered acceptable and desirable. Spaces thus become symbols of these restrictive conditions of belonging to a community, barriers of self-expression and self-assertion, and limitation on our independence. The figures depicted in the photographs are physically detached from every single corner of the given building serving as backgrounds as if freeing themselves from barriers of communal existence. Their relaxed posture, however, tells about their loneliness being a more deliberate and calm introversion, a kind of self-imposed temporary solitude rather than hopeless and aggressive isolation. They seem to be floating in a surreal freedom of their own making.

Vajon lehetséges-e anélkül tekintenünk a térre, hogy elhelyeznénk benne az embert, azaz önmagunkat? Vizsgálhatjuk-e a teret anélkül, hogy ösztönösen emberi szituációkat, relációkat vetítenénk rá? Bakonyi Bence alkotásait nézve először úgy tűnhet, a sorozat ember és tér viszonyának problematikáját járja körül, mivel a képeken tágas térben lebegő, magányos alakokat látunk. De ahogy a magány fogalma egyén és külvilág – azaz én és ők – relációját írja le, úgy a képen látható alakok is sokkal inkább individuum és külvilág kapcsolatát mutatják be, mintsem ember és tér viszonyát. A fizikai tér csupán a külvilág egy részlete, de a Bakonyi munkáin látható környezet a jóval tágabb értelemben vett külvilágot szimbolizálja.
A művek mindegyike mesterséges, épített térben ábrázolja az embert, mely számos asszociációra ad lehetőséget: ember és épület mint kis és nagy, mulandó és állandó, élő és élettelen. A képeken látható tágas épületek társas kapcsolatok színhelyéül szolgálnak. Ezek – mint közösségi helyek – funkciójukból eredően meghatározott magatartást, önkontrollt és alkalmazkodást várnak el az embertől, mely minden esetben bizonyos mértékű lemondással jár. Fokozottan érvényes ez a Bakonyi által megjelenített patinás épületekre, melyek tiszteletet követelő eleganciája, letűnt korokat, felmenőket idéző műemlék-jellege tovább erősíti az előírt viselkedésforma nyomásának érzetét. Bakonyi terei a közösséghez tartozás ezen korlátozó feltételeivel, az önkifejezés illetve önérvényesítés gátjaival, függetlenségünk behatároltságával azonosíthatók. A képeken szereplő alakok fizikailag eltávolodnak az adott épület minden pontjától, így mintha felszabadítanák önmagukat a közösségi lét járulékos korlátaitól. Testtartásuk felszabadultsága azonban arról árulkodik: társtalanságuk sokkal inkább szándékos és szelíd befelé fordulás, önként választott ideiglenes egyedüllét, mint reménytelen és nyomasztó magány vagy agresszív elzárkózás. Mintha úsznának, időtlenül lebegnének a saját maguk által teremtett, szürreális szabadságban.

available in lumas galleries
text: Frank Márta Éva
Hungary I 2013